tehenhun és Sipos franciaországi °C-ute koncertbeszámolója után ismét egy nagyon izgalmas kis riport következik
Naru-chantól, aki részt vett az ANGERME párizsi fellépésén, fogadjátok sok szeretettel!

ANGERME Paris

Odaút
Péntek este indultunk el Budapestről egy jelenleg Magyarországon élő japán barátnőmmel, hogy megnézzük az ANGERME párizsi koncerjét. Ott a repülőtéren ért az út szerintem legnagyobb meglepetése: a barátnőm felajánlotta, hogy elcseréli velem az ő prémium jegyét (ami lehetőséget biztosít arra, hogy kezet fogjunk a lányokkal) az én standard jegyemre, mert hogy ő már kétszer is kezet fogott velük Japánban, és még biztosan fog a jövőben is, én pedig lehet, utoljára tudok Ayachóval kezet fogni a graduálása előtt. Elmondhatatlanul boldog és hálás voltam, és nem nagyon tudtam feldolgozni a tényt, hogy most akkor mi történt. Mivel elég korán érkeztünk a reptérre, nagyon sokat beszélgettünk, hogy vajon milyen lesz, mit fognak énekelni a lányok, stb. A repülő cirka 2 óra késéssel indult el, tehát kb. akkor, amire eredetileg odaértünk volna, de hát nem lehetett mit tenni, a Franciaország feletti viharok késleltették ennyire az indulásunkat. Lényeg a lényeg, hogy azért egyben odaértünk. 😀 Két dolog volt az első benyomásom: hihetetlen, hogy ott még este 10 körül is mennyire világos van, illetve hogy a francia metrórendszer nagyon bonyolult a kis 4 metróvonalhoz szokott lelkemnek. Így kisebb nehézségek árán odaértünk a szállásunkra, de én közben még mindig nem nagyon fogtam fel, miért is vagyok Párizsban.

Binbouryokou
Ez a szó azt jelenti japánul, hogy „szegény utazás”. Gondoltam, ennek is szánok egy pici fejezetet, mert valamiért visszatarthatatlan vágyat érzek arra, hogy megosszam másokkal a hülyeségemet – akit nem érdekel, nyugodtan ugorjon a következő részre, nem marad le semmiről. 😀 Szóval az van, hogy én szeretek érzelmi alapon hülyeségeket csinálni, és ez az utazás remekül példázza ezt. XD Úgy vágtam neki Párizsnak, hogy ki volt fizetve a repülőutam, a szállásom, a koncertjegy, félreraktam közlekedésre meg az Anju fotószettjére, és így maradt egy kis kajapénzem. Maradjunk annyiban, hogy a francia konyhát majd egy másik alkalommal próbálom ki, sajtos szendvicset és csokidarabos kekszet pedig egy darabig nem szeretnék látni. 😀 (Madarasteszkó ftw.) Az élet viszont úgy tűnik, megjutalmazott, ha már így szó szerint minden centet beosztottam, és még pénteken megjött a kis meglepifizum (az átlagostól eltérő rendszer van nálunk), szóval végül nagyobb lett a keretem.

Szállás
Mini-mini fejezet, de szeretném leírni, mert nagyon pozitív tapasztalatom volt vele. Egy koreai házaspár által működtetett kis hostelben voltunk, és amit ki lehet hozni ebből a szállásformából, azt megtették. Ha valaki aggódna hostelben megszállni, ne tegye, mert szuper élmény. 🙂 További érdekes dolog volt, hogy koreai reggelit kaptunk, ami alapvetően meleg étel: miso leves, rizs, kimchi, és emellé mindig más sütött-főzött dolgok. Fura volt ilyesmit reggelizni, de nagyon ízlett. Az éjszakák is kellemesek voltak, csendes volt, kényelmesek voltak az emeletes ágyak és memóriahabos, fura alakú párna volt, amilyenen itthon is alszom, szóval számomra kimaxolták a kényelmet. 😀

Szombat
A szombati napot külön-külön töltöttük városnézéssel, legyalogoltam a lábamat, nagyon szép helyeket láttam – szerintem majdnem minden híresebb dolgot megnéztem aznap, de kora estére kaptam egy csinos kis fejfájást (nyilván nem hoztam magammal fájdalomcsillapítót), úgyhogy inkább csak aludtam, és reméltem, elmúlik másnapra, mert annyira nem tűnt jó bulinak úgy ácsorogni és koncertre menni. Amikor éjszaka felébredtem, és még mindig nem tűnt el, kicsit aggódtam, de szerencsére vasárnap reggelre elmúlt, úgyhogy gond nélkül nekivághattunk a napnak.

Karszalag
A koncert szervezői korábban arra kértek minket, hogy a koncert napján délelőtt a La Cigale előtti sétányon gyülekezzünk, és fél 11-től ott fognak sorszámozott karszalagot osztani érkezési sorrendben, mind a standard, mind a prémium jegyeseknek, így nem fogjuk a környéken levő üzleteket zavarni, tudunk várost nézni, enni, stb. Állítólag korábban probléma volt az ottani a boltoknak az ilyesféle gyülekezés, ezért döntöttek végül így. Szerintem elég jó ötlet volt, sokkal kényelmesebb lett így mindenkinek. Ettől függetlenül már előtte éjszaka is voltak ott emberek, akik végül azt találták ki, hogy filccel számokat írnak az ott lévők / érkezők kezére. Reggelre ebből jó nagy veszekedés is lett a facebook csoportban, de végül is szerintem nem jött ki rosszul a dolog, és könnyebb volt a karszalagra várakozás közben is elfutni boltba, sétálni egyet vagy ismerkedni a többiekkel, nem beszélve arról, hogy sokkal könnyebb volt sorba rendeződni, amikor megérkeztek a szervezők. A karszalag begyűjtése után visszamentünk a hostelbe pihenni egy kicsit, mert egyrészt mindketten hardcore módon néztünk várost az előző nap, illetve kellett az energia délutánra/estére.

A rajongók
Még mielőtt rátérek a délutánra, szeretnék kicsit arról mesélni, milyenek voltak a várakozó rajongók. Nagyon helyesen az emberek nagy része koncerthez illően ki volt öltözve. 😀 Előkerültek mindenféle pólók: hivatalosak Japánból és külföldi H!P koncertekről (nem egy °C-ute, Buono! és Juice=Juice pólót láttam), rajongók által készített pólók, ott lógtak az emberek nyakában a koncertes törölközők, a ruhákon itt-ott voltak kitűzők, többen voltak hivatalos H!P szatyorral, az oshijuk kitűzőivel és kulcstartóival telerakott ún. ita-baggel; elég színes társaság voltunk. Voltak olyanok is, akiknél mikroszálas fényképes törölköző vagy életnagyságú vászonposzter volt, de nem csak ANGERME, hanem az egész H!P-ból mindenki elhozta mindenét, amije csak volt. Két cosplayer lányt is láttam; egyikük Murotan ruháját készítette el a Manner Mode-ból, másikuk pedig a világosabb színűt a Kimi dake ja nai sa… friends-ből. Este találkoztunk egy sráccal is, akinek női identitása volt, rajta pedig az Ee ka?! jelmez volt. Mindegyikük nagyon ügyesen csinálta meg őket! Sorbanállás közben több irányból szólt a Hello!Project, az emberek beszélgettek, énekeltek, páran táncoltak is. Aki ismer, lehet, meglepődik rajta, de én végül nem mertem senkit megszólítani, pedig volt olyan is, akit ismerek instagramról. XD No mindegy. Ami a nemzetiségeket illeti, elég sok japán volt, a barátnőm mondta, hogy vannak olyanok is, akik ugyanúgy Európa valamelyik országából jönnek, mint ő, de páran egyenesen Japánból jöttek, csak a koncert kedvéért. Az egészen biztos, hogy voltak még cseh, lengyel és szlovák rajongók is, hallottam egy német lányt is beszélni, és persze rengetegen voltak franciák. Valahogy sikerült két francia baráti társaság közé keverednem a sorban, szóval nem sokat értettem, és nem is nagyon akartam angolul belepofátlankodni. ^^” Ennek ellenére úgy gondolom, jó volt a hangulat. 🙂

Projektek
Voltak rajongói projektek is, amiknek a nagy részét sorbanállás közben kellett megvalósítani. Az egyik apropója az volt, hogy mivel másnap volt Kananan születésnapja, azt terveztük, hogy amikor bemutatkoznak, rózsaszínbe borítjuk a koncerttermet, és énekelünk neki. Azonban nem mindenkinek van penlightja, így az ötletgazda többek segítségével rendelt a netről egyszer használatos rózsaszín világító rudakat, és aki kért, annak adott egyet. A rudakat osztó lányokkal beszélgettem, és kiderült, hogy az egyikükkel régről ismerjük egymást a Hello! Online-ról. Nem gondoltam volna, hogy rólam tudja bárki is, ki vagyok, szóval kellemes meglepetés volt. 😀 A megvalósításról később. Volt Kananannak valahol egy szülinapi könyve/füzete, amibe bele lehetett írni a kedvenc filmünket – mert hogy Kana nagy filmrajongó, de ez nem jutott el a közelembe, pedig szívesen írtam volna én is bele. A harmadik projekt Kanának számomra csak a fotókat visszanézve derült ki. A koncert végén az erkélyről japánok lelógattak neki egy molinót, amin az Anju rajongók aláírásai és/vagy üzenetei voltak, de valahogy ezzel sem sikerült összefutni. Erről is írok majd részletesebben később. Egy szintén könyves/füzetes dolog volt Ayachónak is – állítólag – de ez is elkerült. Ami viszont nem került el, az egy japán rajongó projektje volt. Japánban és ezen a koncerten is kicsi kártyákra gyűjtött Ayachónak szülinapi üzeneteket (végül is H!P tagként ez lesz neki az utolsó), amit majd valamilyen formában eljuttat neki. Én azt írtam neki, hogy: あやちょ、たんじょうびおめでとう！♥　ハンガリーからおうえんしています。^^ – ami annyit tesz, hogy „Boldog szülinapot, Ayacho! ♥ Magyarországról szurkolok neked!”. (Így, hiraganával az egészet, mert hiába vagyok képes 3 napon keresztül japánul kommunikálni, az íráskészségem pocsék. x’D) A maradék projekt, amiről még nem beszéltem, az egy szórólapon volt összefoglalva (a szülinapi énekéssel együtt), mégpedig az, hogy Ayacho kérésére énekeljük együtt velük a Taiki Bansei refrénjeit, illetve a ráadásra várakozáskor a Tomo yót, pirosra kapcsolva a penlightokat, ezzel üzenve Ayachónak, hogy ugyan graduálni fog, de mi mind nagyon szeretjük és támogatjuk. A dalt a szövege miatt választották, és a legvégét énekeltük; aki kíváncsi, miért, nézze meg az oldalon a fordítást. 😉 Az ezt osztogató lányokkal is beszélgettünk kicsit, és kiderült, hogy az egyiküknek évekkel ezelőtt küldtem egy idolos fb csoporton keresztül Titkos Mikulás ajándékot, de sosem válaszolt, és azt hittem, nem tetszik neki, de kiderült, hogy nagyon örült, csak valahogy sosem jutott el addig, hogy írjon is. Sorsszerű találkozás volt ez. A szórólap pedig ez volt:

Handshake
Szintén a szervezők kérésére fél 5-re kellett visszamenni a helyszínre, és ott újból felsorakozni. Ismét a járdaszigeten várakoztunk, ami nagyon jó volt, mert ott legalább árnyékban lehettünk. A hangulat teljesen ugyanolyan volt, mint délelőtt, mindenki várta már a kezdést. Én a fennmaradó időt arra használtam, hogy kitaláljam, pontosan mit akarok mondani a lányoknak, és próbáltam jól megjegyezni őket, hogy akkor is sikerüljön elmondanom, ha sokkot kapok az élménytől. Nem sokkal este 7 előtt elkezdték átvezényelni a prémium jegyes sort a La Cigale elé, én pedig egyre jobban izgultam. Aztán hétkor végre eljött az idő, és megmozdult a sor. A lányokat és a fiúkat külön-külön ellenőrizte egy biztibácsi és egy biztinéni, lecsippantották a jegyünkön a vonalkódot, és beléptünk az épületbe. Ott további staff-san mutatta a helyes irányt: fel kellett menni egy lépcsőn, egyenesen be a koncertterembe, és a „dühöngő” két oldalán levő emelt részek egyikében vártak minket a lányok. Először nem is láttam őket, de aztán oldalra kikukucskálva észrevettem Ayachót, mellette pedig a többieket, senpai->kouhai sorban állva. Az idei tavaszi turnés ezüst, csillogó ruhájukat viselték, és gyönyörűek voltak! A szívem a torkomban dobogott. Mindössze egy piros kötélkorlát választott el minket, ami azért vicces, mert az emlékeimben már asztal szerepelt – ekkora hatással voltak rám. A képen baloldalt piros felső-fehér nadrág kombóban véletlenül én is ott vagyok, a lányok pedig ki-kicsillannak a rajongók mögül.

Elöljáróban annyit tudok elmondani, hogy ami fényképet vagy videót láttok a lányokról, ők pontosan olyanok is. Nagyon lelkesek, vidámak, nyitottak, nem tűnik úgy, hogy megjátszanák magukat, és mint feljebb írtam, nagyon szépek is. Egy eltérés van csak: akik fényképen gyönyörűek, azok a valóságban még gyönyörűbbek, akik pedig fényképen nem annyira csinosak, azok a valóságban csodaszépek! :O Nem meglepő, hogy idolok! Szóval ott tartottam, hogy várakoztam a sorban, és megláttam Ayachót. Őt tudtam a legtöbbet nézni, mert a legszélén volt, és volt egy kis idő, amíg sorra kerültem. Aztán végül én jöttem! A híresztelések azt mondták, hogy kb. 5 másodperced van egy tag előtt, én ennek megfelelően találtam ki, mit akarok mondani, de aztán nem jött össze, sokkal gyorsabban ment, mint gondoltam, és a staff-sanok nagyon tessékeltek minket arrébb. Pár pillanat alatt megvolt az egész, de fantasztikus volt! Még aznap felírtam, kinek mit mondtam, nehogy elfelejtsem, de még így sem sikerült mindenre emlékeznem. Fontos leszögeznem, hogy a „Nagyon szeretlek” szerintem elég furán hangzik magyarul a japán „Daisuki”-val szemben, de szerettem volna rendesen lefordítani a rövidke beszélgetéseinket.

Ayacho
Nagyon csinos és kedves volt, végig mosolygott. Előtte elég sok időt el tudtam tölteni, így rá nagyon emlékszem. Őszintén örülök, hogy találkozhattam vele a graduálása előtt.
– Magyarországról jöttem. Nagyon szeretlek!
– Ó, tényleg? Köszönöm!

Kananan
Kananan volt az a tag, akit én sosem szerettem, de ezen a napon minden megváltozott. Az első lépés ehhez az volt, amikor személyesen megláttam kézfogáskor. Nagyon bájos lány, és kedvesen beszélt.
– Boldog Születésnapot!
– Köszönöm!

Takechan
A barátnőm Takechan oshi, és a jegye átadásakor cserébe csak annyit kért, hogy mondjam meg Takechannak, hogy a japán Take oshi barátnőmmel jöttem ma. Megtettem. Takechan nagyon vidámnak tűnt a handshake alatt a homályos emlékeim szerint.
– A Takechan oshi japán barátnőmmel jöttem ma!
Nem emlékszem rendesen Takechan válaszára, mert itt kezdődött az, hogy a staff elkezdett odébbhajtani, de azt hiszem, mosolyogva megköszönte. A mosoly az tuti. 🙂

Rinapuu
Itt Andris kérését próbáltam teljesíteni. Rinapuu is nagyon csinos, pont olyan kisugárzással, ahogy a videókon is látni lehet. Rinapuunál sürgettek a legjobban, így kb rögtön utána kiürült az agyam. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy kicsit csodálkozón-furcsán nézett utánam, úgyhogy valószínűleg összevissza beszéltem, mert annyira el akartam neki mondani a mondandómat. XD
Az egészen biztos, hogy megpróbáltam elmondani neki, hogy Magyarországon nagyon szurkol neki egy barátom.
Az az emlékem van, hogy megköszönte, de tényleg borzasztóan hajtottak tovább, amit nagyon sajnálok.

Murotan
Murotan az egyik kedvenc tagom, nagyon cuki és energikus volt! Még mindig tartott a sokk, hogy hajtottak előre, így ő is kicsit homályos maradt.
– Szeretem a hangodat! / Nagyon aranyos vagy! (A kettő közül valamelyiket mondtam, de inkább az első rémlik.)
– Örülök neki! / Köszönöm! (Ő pedig a kettő közül valamelyiket válaszolta, szintén talán az elsőt.)

Rikako
Rikakónál kezdett kicsit tisztulni a kép, de az arcára neki sem emlékszem jól. A benyomásra viszont igen, ő is egy nagyon szép lány! Abszolút nem csoda, hogy állandó modell egy magazinnál. Mivel május 28-án volt a szülinapja, egyértelmű volt, mit fogok mondani neki.
– Boldog Születésnapot!
– Köszönöm!

Kamiko
Nála már nagyjából elmúlt a sokk-köd, nagyjából emlékszem az arcára is. Fontos rólam tudni, hogy Kamiko oshi vagyok, és ez most már abszolút bizonyosságot nyert. Kamiko nagyon pici, nagyon aranyos, és csodaszép, és kyaaaa… Teljesen elvarázsolt!
– Magyarországról jöttem, Kamiko oshi vagyok!
– Köszönöm!
A kép nincs előttem, de határozottan emlékszem, hogy rámmosoylgott.

Kassa
Kassát mindig is kedveltem, de sosem emelkedett ki nálam annyira se fényképeken, se videókon. De amikor megláttam élőben, te jó ég! Nagyon-nagyon emlékszem az arcára, és eszméletlen aranyos! Úgyhogy mivel így meglepődtem (abszolút pozitívan), végül ezt mondtam neki:
– Kassa, aranyos vagy!
– Köszönöm!
Nagyon kedves, cuki mosollyal válaszolt!

Funachan
Aki nem ismerne, és nem tudná rólam, hatalmas Country Girls rajongó vagyok, és borzasztóan fájt, amikor a semmiből kb. szétszedték a csapatot, így minden egyes alkalmat megragadok arra, hogy akármilyen formában is, de támogassam őket. Kicsit aggódtam, hogy milyen lesz már, hogy egy Anju konceten a CG-ről beszélek, de megkérdeztem a japán barátnőmet is, szerinte rendben volt, szóval úgy döntöttem, megpróbálom, de még mindig aggódtam kicsit…
– Nagyon szeretem a Country Girls-t!
– Köszönöm!!
Olyan lelkes, szívből jövő mosollyal és vidám hangon válaszolt, amit sosem fogok elfelejteni, és egyből elillantak az aggodalmaim. Funachan hihetetlenül pici és cuki!

Kawamuu
A sor végén Kawamuu várt. Mostanában egyre jobban kezdem őt megszeretni, és ez a találkozás még határozottan rátett egy lapáttal. Nagyon aranyos és kedves volt, és vele is egy icipicivel több időm volt, mint a többiekkel.
– Kawamuu, aranyos vagy!
– Köszönöm! Találkozunk legközelebb! Byebye!
– Byebye!

És ennyi volt. Lementem a lépcsőn a dühöngőbe, és próbáltam felfogni, hogy mi történt. Utólag visszagondolva nem tudom, miért nem maradtam kicsit még ott lent nézni őket, de olyan sokkos állapotban voltam, hogy a logikus gondolkodás nem igazán ment. Az egész testem remegett, és majdnem sírtam örömömben. Fantasztikus volt! Mivel nekem sokszor hideg a kezem, ezért nagyon megmaradt, hogy mindenkinek kellemesen meleg volt a keze, és határozott a kézfogása. Nagyon profik voltak! És csodaszépek mind! Jajj… Amúgy nagyon vicces, mert az izgalomtól nem a normális hangomon, hanem kb. egy oktávval feljebb beszéltem végig hozzájuk, bár talán japán nyelven csak fele olyan furcsának hat… XD Utólag azt olvastam, hogy másokat is nagyon hajtottak a staff-sanok, volt, aki rendesen kezet fogni konkrétan csak Ayachóval tudott, szóval én még egészen jól jártam. Valahogy úgy maradt meg a fejemben, hogy Ayacho megvan, még Kananan is, majd Takechantól Rikakóig egy nagy elmosódott massza, Rikako és Kamiko már homályosan megvan, majd Kassától Kawamuuig megint tiszta a kép. Ezután, mivel belépéskor láttam a pultot, ahol a fancuccokat árulják, eltámolyogtam megvenni a kis cuccaimat, de még a sorban állva is remegtem. A rohamtempó ellenére elképesztő volt.

A koncert előtt
Ahogy mondtam, a kézfogás után elmentem fancuccokat venni. Az eredeti terv az volt, hogy majd jól megveszem a koncertpólót és a fotószettet – mert hogy gyűjtöm a fotókat, és milyen jó emlék, a pólót meg azt hiszem, nem kell magyaráznom. Azonban amikor nyilvánosságra hozták őket, megváltozott a véleményem.

Őszintén szólva elég bénának tartottam/tartom ezt a pólódesignt, viszont annak ellenére, hogy a tavaszi turnéhoz kapcsolódik, nem a párizsi koncerthez, nagyon megtetszett a törölköző, és amúgy sincs még ilyenem, úgyhogy a törölköző + fotószett mellett döntöttem, és szerencsére sikerült is így kigazdálkodnom a dolgot. A Kyoukan Sagis kitűző és nyaklánc is jól néznek ki, de annyira túl vannak árazva, hogy egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy egyáltalán megvegyem őket.

Szerencsére még volt minden, amikor a pulthoz értem (sokan már nem voltak ilyen szerencsések; bőven nem volt elég dolog készleten), így begyűjtöttem az ereklyéket, majd elindultam helyet foglalni. Azt beszéltük meg a barátnőmmel, hogy felülünk a színpaddal szembe az erkélyre, mert az európai srácok olyan magasak, hogy lent nem biztos, hogy rendesen látnánk, így megcéloztam azt a helyet. Valami isteni sugallat lehetett ott a helyválasztásomkor. Mire felértem, már csak a második sorban volt hely – gondoltam, sebaj, elég magasan vannak egymáshoz képest a sorok, el vannak tolva egymáshoz képest a székek, látni fogunk így is. Bementem kb. középre és leültem, egy széket kihagyva egy már ott ülő srác és köztem. Kicsomagoltam a törcsit, a nyakamba dobtam, eltettem a fotókat biztonságos helyre a táskámba, bekapcsoltam a két penlightomat – az egyiket türkizre, a másikat pirosra (Kamiko és Ayacho a két legnagyobb kedvencem), és vártam. Időközben megérkezett a barátnőm, meg mindenki más is körülüttünk, és kiderült, hogy a lehető legjobb helyet választottam. Az előzőleg ott levő srác közelebb ült, mert megjöttek a barátai, így ők is elfértek, és az előttünk levő sorba is lassan beszállingózott mindenki. Ami azonban a legjobb volt az egészben, hogy sikerült két baráti társaság közötti hely mögé ülnünk, ami azt jelentette, hogy a mi két székünk előtti helyen senki, de senki nem ült, azaz mi is takarás nélkül láttuk a színpadot! Várakozás közben páran be-bekiabálták a kedvenceik nevét, amit én mindig is picit furának tartottam, de amikor már a mögöttem ülő japán lány is rákezdett, akkor már én is úgy döntöttem, hogy bekiabálom Kamiko nevét (2-szer is xD), úgyis többségben voltak az az Ayachók és a Rikakók. 😀 (Az is lehet, hogy én voltam az egyedüli, aki Kamiko nevét kiabálta? Ha nem, akkor is max. ketten voltunk.) Aztán lassan-lassan elaludtak a fények, és 8 óra körül elkezdődött a koncert!

Opening act
A nyitóelőadó szerepére ezúttal egy versenyt írtak ki, amire videókat lehetett beküldeni, és ezek alapján választották ki a nyertest. Végül egy Amaitsuki nevű cover csapat lett a győztes, a Fiesta Fiesta! coverjükkel, így őket érte a megtiszteltetés, hogy az ANGERME előtt kicsit bemelegítsék a közönséget. Hát mit ne mondjak, nagyon meglepődtem, nagyon-nagyon ügyesek voltak! Tényleg olyanok voltak, mint egy igazi idolcsapat, rendesen, élőben énekeltek és táncoltak is. A Morning Musume ’15-tól az Oh my wish!-t és a Kobushi Factorytól a Sakura Night Fevert adták elő, a közönség pedig tombolt, mert tényleg nagyon élvezetes volt az előadás. Valaki azt írta H!O-n, hogy a helyéről belátott a színpad mögé, ahol az Anju készenlétben állt már, és ugráltak, tapsoltak az Amaitsukinak. Ez szerintem egy hatalmas elismerés nekik. A végén franciául, angolul és japánul is megköszönték a közönségnek, a szervezőknek és mindenki másnak is, hogy megadatott nekik ez a lehetőség. Itt tudjátok megnézni a fellépésüket, szerintem érdemes.

ANGERME
Még egy kis várakozás után (valószínűleg azt vártuk meg, hogy átöltözzön és a nézőtérre érjen az Amaitsuki) végre ismét elsötétült a terem, és a színpadra lépett az ANGERME! Egyesével jöttek be, a handshake-en is viselt ezüst ruhájukban, beálltak a megfelelő pozícióba, majd megszólalt az első szám, a Nakenaize… Kyoukan Sagi, a közönség pedig tombolt! Fantasztikusak voltak a lányok! Mindig azt hittem, hogy a DVD-ken, netre felkerült videókon egy picikét feljavítanak a hangjukon, de nem; élőben is pontosan olyan szuperek, mint ahogy azt a koncertfelvételek alapján várnánk! És a tánc! Az egész csapat egytől egyig nagyon jól mozog, az elején azt sem tudtam, hova kapjam a tekintetemet, mert mindenki figyelmet követelt magának a színpadi jelenlétével! Végül úgy alakult, hogy álalában a center(eke)t néztem, jópárszor Kamikót, és nagy meglepetésemre Kassát! Szerintem ő az egyik legmegkapóbb előadó közülük; annak ellenére, hogy a legfiatalabb, sugárzik belőle a nagybetűs NŐ! Nagyon érdekes, hogy a handshake alatt az aranyos oldala dominált, a színpadon pedig abszolút a nőies. Hihetetlen energiájuk és lelkesedésük volt végig a lányoknak, és tényleg nagyon profik! Négy dalt énekeltek el az első MC-ig, lementek a színpadról, a felső, ezüstös ruharészt levetették – alatta szintén a tavaszi turné rövid, piros ruhája –, majd felsorakoztak, és Ayacho lelőtte/elrontotta a meglepetésünket: megkért minket, hogy mivel másnap van Kananan szülinapja, énekeljünk neki. Kicsit lefagyott mindenki, de aztán gyorsan átváltottuk rózsaszínre a penlightokat, előkerültek a sorban osztott kisebb rudak is, így rózsaszínbe borítottuk a termet, énekeltünk, egy staff-san pedig betolt egy zsúrkocsin egy picike tortát. Itt volt a második pont, ami közelebb vitt Kanához, a reakciója. Valószínűleg rajta kívül a többi tag tudott a meglepetésről, meg ugye mi is szerveztük a magunkét, de nagyon aranyos volt, meghatódott, kicsit megkönnyezte és megköszönte nekünk.

Ezután következett a tagok pár mondatos bemutatkozása, ami végül spontán úgy alakult, hogy a megfelelő tag színével világított mindenki, majd a mondandójuk után elkezdtük skandálni a nevüket. Nagyon örültek neki, és látszólag élvezték is, de mindig készségesen vezényeltek minket és adták át a stafétát az utánuk következőnek. Mindegyikük próbált franciául is bemutatkozni, ami nagyon aranyosra sikerült, és látszólag nagyon értékelték a francia rajongók, és valószínűleg nagyjából érteni is lehetett, mit mondtak. Ezután újabb négy szám következett, majd a következő MC, ahol ismét mindent beleadva franciául és utána szerencsére japánul is mondtak pár mondatot arról, mi volt a legjobb a Párizsban töltött idejük alatt. Legtöbben a finom ételeket és a nevezetességeket vagy a hely atmoszféráját emelték ki, míg Ayacho természetesen a Manet-kiállítást. 😀 Amíg az aktuálisan beszélő tag kint volt a színpad elején, addig a többiek hátul bohóckodtak, táncoltak – Murotan különösen vicces volt – vagy integettek a rajongóknak. Kamiko nagyon cuki volt a beszédekor, rendesen küzdött a franciával, úgyhogy Ayacho sietett a segítségére, aki viszont egy laikus számára is nagyon ügyesnek tűnt! :O Őszintén le a kalappal előtte! Ezután újabb négy szám következett, majd egy nyúlfarknyi MC, ahol Ayacho bejeltette, hogy hamarosan a koncert végére érünk. Ezután következett a Taiki Bansei, aminek a refrénjét Ayacho facebook live-os kérésére válaszolva együtt énekeltünk a lányokkal, és az elöl állók szerint nagyon örültek neki! 😀 Takechan nagyon cuki volt közben, párszor rátévedt a tekintetem. Az egészet egyben nézve nagyon jó volt a számok közben a lányok neveit, az oioioi-t és a szokásos wota-dolgokat kiabálni. A Taiki Bansei végén azonban megköszönték, és lesiettek a színpadról. Kicsit meglepődtem, mert ha nem is sok számra, de 1-2-re számítottam még, viszont arra nem, hogy ennyi volt a fő rész. Mindegy, gondoltam, biztos készülnek valamivel a ráadásra még. A lenti részen egy hatalmas, magas, fekete pólós srác lecsitította a tömeget, majd az ő vezényletére a megbeszéltek szerint piros fények kíséretében elkezdtük énekelni a Tomo yo végét. Meglepően keveset sikerült benne bénázni, majd utána nagyon-nagyon sokáig skandáltuk a dalnak a „Yes, yes, we are friends! Yes, yes, we are friends forever!” részét; nekem már kezdett elmenni a hangom. A lányok később azt írták a blogjukon, hogy hallották, ahogy énekelünk, aminek nagyon-nagyon örülök! ^^ Valamikor közben megszólalt franciául a hangszórókból az egyik staff-san, viszont aki nem beszélte a nyelvet, nem értette, mi van, a francia rajongók pedig lelkes (spoiler: inkább bíztató) hujjogással válaszoltak, így ezt tettük mi is. Ezután átváltottunk az „Anju! Anju!” kiáltásokra, majd később az „Encore! Encore!” váltotta.

 

 

Összesen elég sok idő elteltével újra felgyúltak a fények a színpadon, és megjelentek a lányok. Nyolcan. A kezdeti sokk után, hogy ennyien vannak, elkezdtem keresni, kik hiányoznak. Legnagyobb szomorúságomra kiderült, hogy Kamiko az egyik, majd rögtön utána észrevettem, hogy Rikako a másik. Ayacho azt mondta, hogy néhány tagnak nem túl jó az állapota, így nyolcan fogják csinálni a ráadást. (Később kiderült, hogy pont ezt mondták be franciául, hogy páran nem érzik jól magukat, és kicsit még várnunk kell.) Beálltak a megfelelő pozíciókba, és ekezdődött az Uraha=Lover. Rikako szólóját Murotan, Kamiko szólóját pedig Ayacho énekelte. Bár nagyon tetszett a dal, közben végig nagyon szomorú voltam. Ez a kedvenc számom a kislemezről, és szerintem gyönyörű benne Kamiko hangja, és végig azt vártam, hogy majd élőben is hallhassam a szólóját. Hát, nem történt meg, és nem tudom, valaha meg fog-e történni. (Mind tudjuk, hogy bizonyos számok egy idő után elfelejtődnek, és ki tudja, nem ez lesz-e majd az.) A szomorúság mellé persze társult az aggodalom is, hiszen onnan az erkélyről még a Taiki Bansei alatt is minden normálisnak tűnt. Utólag derült csak ki számomra, hogy közelebbről már más volt a helyzet. Valakinek a beszámolójában olvastam, hogy valamikor a koncert közben Kamiko egy pillanatra összeesett, de aztán pillanatok alatt felállt – nekem például fel sem tűnt, valószínűleg hátul lehetett, és éppen akkor másvalakit néztem. Ezen felül olvastam olyat is, hogy a Taiki Bansei közben Rikako már nagyon kimerültnek tűnt. Akik beláttak egy kicsit a színpad mögé, azt mondták, hogy miután lementek, Kamiko összeesett, és mintha valaki sírni látta volna szegény Rikakót. Borzasztó lehetett nekik, és biztos nagyon aggódott értük mindenki. Utólag kiderült, hogy a problémát alapvetően a füllesztő meleg, a jetlag miatti fáradtság és egy kis dehidratáltság okozta. (Pedig pont ők ketten ittak a legtöbbet a koncert alatt, de a nézőtéren is meg lehetett sülni, úgyhogy képzelem, milyen lehetett a reflektorfényben, fellépőruhában.) Visszatérve még a ráadásra: az Uraha=Lover után még egyszer újra megköszönték a lányok, hogy eljöttünk, és ekkor az előttünk ülő japán rajongók lelógatták Kananannak a szülinapjára készített molinót, és nekem itt volt végem. Tényleg annyira aranyos volt, ahogy meghatódott, most már tényleg el is sírta magát, még Takechan is elpityeredett kicsivel utána. (Lehet ezért, lehet, a két hiányzó tag miatt, lehet, mindkettő – nem tudjuk.) Újra rózsaszínre váltottak a penlightok, és megint énekeltünk. Tényleg sikerült különlegessé tenni a szülinapját, és látva, hogy mennyire hálás és boldog volt, azt mondom, igazán megérte.

Ezután a lányok megkértek minket, hogy készítsünk egy közös képet, leültek a színpad elejére, előkerült a francia zászló és a fotós is, és pózultunk. A legjobb, hogy bár messze vagyok, meg sötétben ülök, de megtaláltam magamat rajta! 😀 A molinón levő Kananan feje felett egyből van három penlight nagyon-nagyon szorosan egymás mellett, balról jobbra egy piros, egy türkiz és egy sötétkék: ezek vagyunk mi a barátnőmmel! 😀

Utólag megnézve Kananan keze olyan, mintha átkarolná az ott nem levő Rikakót és Kamikót! T-T Ezután felálltak, Takechan a hátára csapta köpenyként a zászlót, és elkezdtek elköszönni tőlünk. Integettek nekünk, és megköszönték, mi pedig visszaintegettünk, hujjogtunk és be-bekiabáltuk, hogy „Arigatou!”.

Ezzel vége volt. Nagyon hirtelen és keserédes vége lett, szóval kicsit nehezen álltam fel a helyemről, és fogadtam el, hogy tényleg menni kell. Azért a szokásos „Anju saikou!”, azaz „Az Anju a legjobb!” kiáltások persze nem maradhattak el, szerettük volna megmutatni, hogy akármi is van, 100%-ig támogatjuk őket. Utána páran beszélgettünk, és mindenki egyetértett abban, hogy valószínűleg hosszabbra tervezték a ráadást, de a váratlan események miatt így dönthetett a menedzsment, hogy legyen csak egy dal, fotó, és ennyi. (Valószínűnek tartottuk, hogy lett volna még akár a Kimi dake ja nai sa… friends 2018 vagy a Tomo yo, esetleg a Sukichan, de máshogy hozta az élet.) Szerintem a talpon maradt 8 lány is azt akarhatta, hogy Rikako és Kamiko a lehető legkevesebb élményről maradjon le. Valahol azt olvastam, hogy a japán menedzsment kiküldte volna a színpadra őket, de a francia szervezők végül nem akarták, így ez maradt. Kamiko blogját és mások beszámolóit olvasva valószínűleg nem is lett volna túl jó ötlet. Elég antiklimaktikus vége lett így sajnos a koncertnek, de szerintem ez nem csak a mi részünkről, hanem a lányok részéről is így volt. További személyes érdekesség/furcsaság, hogy a ráadás előtt megadta magát az a penlightom, ami Kamiko színére volt állítva, és sehogy sem lehetett normál működésre bírni, így csak a piros maradt. Pont, amikor szegény már nem tudott visszajönni a színpadra. Másnap reggel, amikor újra megnéztem, gond nélkül működött. Furcsa véletlen ez.

Setlist
Opening act: Amaitsuki

1. Oh my wish!
2. Sakura Night Fever

 

ANGERME

1. Nakenaize… Kyoukan Sagi
2. Manner Mode
3. Ai no Tame Kyou Made Shinka Shite Kita Ningen Ai no Tame Subete Taika Shite Kita Ningen
4. Gashin Shoutan

MC (bemutatkozás, Kananan szülinap)

5. Koi Nara Tokku ni Hajimatteru
6. Nanakorobi Yaoki
7. Desugita Kui wa Utarenai
8. Majokko Megu-chan

MC (párizsi emlékek – franciául és japánul)

9. Tsugitsugi Zokuzoku
10. Ai Sae Areba Nanni mo Iranai
11. Otome no Gyakushuu
12. Dondengaeshi

MC (nagyon rövid, elmondták, hogy mindjárt itt a vége)

13. Taiki Bansei

MC (gyors búcsú, köszönet)

 

Ráadás

MC (Ayacho elmondja, hogy néhány tag nem fog tudni újra kijönni a színpadra)

14. Uraha=Lover
    MC (közös fotó, köszönet, búcsú)

 

A koncert után
Nagy nehezen azért felálltam a helyemről, összeszedtem a cuccaimat, és elindultunk kifelé. Az előttünk ülő japán srác volt egyrészt az egyik molinófelelős, másrészt meg ő szervezte az egyik (a japán nyelvű) afterpartyt, és meghívott rá minket. Még nem tudtuk, mi lesz, de megköszöntük. Utána még az emeleten összetalálkoztunk egy másik japán lánnyal, akivel a barátnőm sorbanállás közben barátkozott össze, bemutatkoztunk egymásnak. Rácsodálkozott, hogy beszélek japánul, majd utána arra, hogy ez volt az első H!P koncertem. Megbeszéltük a koncertet, különösen a végét; én elmondtam, mennyire szomorú voltam, hogy nem tudott kijönni Kamiko a végén, meg hogy aggódok érte, és egy kicsit el is sírtam magamat. (Részben azért is, mert örültem, hogy ott lehettem a koncerten, de akkor a szomorúság, csalódottság és az aggodalom dominált.) Persze megegyeztünk abban, és szerintem mindenki így gondolta, hogy a lányok egészsége a legelső. Addig addig beszélgettünk, amíg nem jött egy biztibácsi, hogy jelezze, ideje lenne lemenni az alsó szintre, mert lassan zárnának. Útközben a földön árválkodott egy mini rózsaszín világítórúd, megsajnáltam, és elhoztam emlékbe. Kimentünk az épület elé, a sétányra, és ott tipródtunk, hogy mihez kezdjünk most magunkkal. Nézegettük a rajongókat, felfedeztünk két Amaitsuki tagot, nekik integettünk, megláttuk a híres Momochi-ojisant, akiről azt hitték, graduált együtt Momokóval, de nem. XD (Ő egy középkorú japán férfi, aki minden H!P rendezvényen felbukkan, pontosan olyan copfokba rendezve a haját, mint Momochi csinálta. No igen.) Végül úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy közös fotót a La Cigale előtt, aztán keresünk valamit enni, mert délután óta nem ettünk, és este 10 után már ideje lenne.

Elsétáltunk a következő metrómegállóig, nem találtunk semmi szimpatikusat, szóval elindultunk visszafele. (A távolság kb. annyi, mint az Andrássyn két megálló között; nem valami eget rengető.) Részemről nem dobtam be az afterparty ötletét, mert mint valahol az elején említettem, igencsak kiszámoltam és ki is maxoltam az Euróimat, így csak csendes követője voltam az eseményeknek. Aztán a La Cigale-lal átellenben levő bár mellett sétáltunk el, ahol feltűnt, hogy meglepően sok H!P wota ücsörög. Mielőtt továbbmehettünk volna, elkapott minket a szervező srác, akivel korábban is beszéltünk, hogy ugyan már, üljünk be, mert tök jó, meg minden, és lehet enni-inni, van H!P zene, menjünk. Úgy tudtuk, 25€ a beugró, ami nekem egyértelmű passz volt, és a lányok is kicsit drágállották. Erre elkezdett mondani a srác valami olyat, hogy állja ő, és itt elvesztettem a fonalat, mert ennyire már nem értek japánul. Végül abban egyeztek meg, hogy menjünk, a barátnőm pedig azt mondta, hogy meghív. Megint annyira jólelkű volt velem, hogy nem tudtam mit reagálni, és legalább tízszer visszakérdeztem, hogy de biztos jó-e ez így, ésatöbbi, de ők a végén annyira menni akartak, hogy engem is magára vállalt. Nem érdemlem meg az ilyen embereket az életemben. :’D

Hello! Pro Night
Az afterparty, amire így végül is elkeveredtünk, az a Hello! Pro Night volt. Mire mi odaértünk, eléggé tele volt a hely, de nagy nehezen kisakkozták, hova üljünk, és mivel két japánnal voltam, és beszéltem a nyelvet, egyedüli európaiként beültettek a japánok közé. 😀 Akkor már annyira sok ideje nem ettem, hogy eléggé le volt merülve az elem bennem, és csak ültem, hallgattam a zenét és a többieket. Megkérdezték, hogy nem vagyok-e rosszul, de megvoltam, viszont amint megérkezett a vacsora, mindenki engem kezdett el etetni, mert nem hitték el, hogy jól vagyok. 😀 Amúgy úgy volt az evés-ivás, hogy többször, többféle dolgot hoztak ki nagyobb tányérokon, és mindenki vett magának azt és annyit, ami szimpatikus volt, plusz hoztak vizet és bort is. A szervező srác úgy tűnt, ismerte a tulajt, és mint mondtam, japán volt, úgyhogy nagyon meglepődtem, amikor meghallottam, hogy tökéletesen beszél franciául. A pincér nem beszélt hozzánk (szerintem nem tudta eldönteni, milyen nyelven lenne érdemes), de kézzel-lábbal kommunikálva nagyon kedves és vicces volt velünk. 😀 Látszott, hogy jó a viszony a szervező és a személyzet között. Két nagyobbacska hangszóróból szólt a H!P (ANGERME, S/mileage és °C-ute), és az egyik falra ki is volt vetítve az adott MV vagy koncertfelvétel. Nagyon jó volt a hangulat. Koccintottunk, készültek közös képek, megbeszéltük, kinek ki az oshija, bejelölgettük egymást Twitteren, Facebookon és Instagramon.

Az este valamelyik pontján megállapítottuk, hogy a koncert után hozzánk csapódó lány hasonlít Kaediire, szóval őt onnantól így szólítottuk. (Én egyszer, már pár pohár után nagy lelkesen belekaroltam, amikor mellém állt, hogy „Kaediiii–!”, de nagyon kedvesen reagált rá. xD) A japánok megállapították, hogy hasonlítok Risachanra (CG), ami igencsak megmelengette a szívemet, illetve később találtunk egy európai lányt, aki pedig Kamikóra hasonlított. 😀 (A fenti fotón pont alattam van „Kamiko”, mellettem pedig „Kaedii”. :D) Amikor már vége volt a vacsorának, az emberek egy része hazament, és kicsit átrendeződtünk, mellénk került a korábban említett Ee ka?! jelmezes rajongó is. Aztán valamikor ekkor indult haza egy japán wota, aki elkezdte a körülötte levőknek osztogatni a nála maradt fancuccokat: CD-ket, boxseteket, az Anju tavaszi turnéjáról hozott zsákbamacska-fotókat és zsákbamacska A4-es posztereket. Hozzám végül egy fotó jutott el, amiben Kananan lapult. Először megkérdeztem a körülöttem levőket, hogy van-e itt Kananan-oshi, de senki nem válaszolt, úgyhogy megtartottam, de rájöttem, hogy ez így pont elég sorsszerű, hogy aznap megszerettem őt, és még egy fotó is jött mellé. 😀 A barátnőm kezébe egy A4-es poszter került, akin nem emlékszem, ki volt (talán Rinapuu?), mert a kettővel mellette ülő ember Takechant húzta, úgyhogy elcserélték, és nagyon örült neki. 😀 Ez volt a fotóm és a barátnőm posztere:

Nem sokkal ezután elindultunk haza, mert már nagyon késő volt, a metró sem járt már. Végül éjszakai busszal és egy kis gyaloglással jutottunk haza, olyan hajnal 3 körül, de abszolút megérte.

Hétfő
Mivel csak este jött a gépünk haza, így volt még egy egész napunk várost nézni. Mit csinál a jó wota? Elmegy a város híres pontjaira, hogy nagyjából ugyanolyan fotókat készítsen, mint az ANGERME tagok az azt megelőző napokban. X’’D Voltunk az Eiffel-toronynál Rikako-fotót csinálni, a Pont des Arts-on Ayacho-fotót csinálni, a Notre-Dame-nál Kawamuut és Kamikót másoltuk, a Ladurée cukrászdában pedig Funachant. (De ott csak én. Igen, képes voltam ezért a fotóért venni egy közepesen drága, pink macaront. De legalább nagyon finom volt. #dontjudgemepls x’D) Ide csak egy képet rakok ki, akit nagyon érdekel a többi, meg tudja nézni instagramon, ha rákeres arra, hogy アンジュルムパリ.

Délutánra már végigjártunk mindent, már ücsörögtünk elég parkban, megnéztük az összes szuvenírboltot, sétáltunk a Szajna-parton is, úgyhogy úgy döntöttünk, elindulunk a reptérre, hogy ott ücsörögve megvárjuk a gépet, mondván, hogy már bőven el vagyunk fáradva.

Végszó
Megérte-e elmenni? Azt mondom, abszolút igen, igen és igen! Nagyon jó lenne, ha jönnének még, mert ezek után csak még jobban szeretném őket újra látni. Összességében fantasztikus volt, még jobban megszerettem az Anjut, még nagyobb Kamiko oshi lettem, a rohanás ellenére szuper élmény volt a handshake, és elképesztően jó koncertet adtak a lányok, a végén adódó nehézségek ellenére is. Ha valakinek megadatik a lehetőség, hogy elmenjen egy H!P koncertre, semmiképpen ne hagyja ki, mert felejthetetlen élmény! Egyelőre úgy érzem, hogy az egészet csak álmodtam, de talán ez nem is meglepő. Végül egy szívmelengető, és szerintem nagyon jól sikerült fanarttal szeretném zárni soraimat, és remélem, lesz még lehetőségem beszámolni máskor is.

Naru-chan